2008. február 12-től március 26-ig tartózkodtam kint, sorry, ezzel kellett volna kezdeni ezt a blogot... Bár jót mosolygok két évvel ezelőtti önmagamon, nem változtattam semmit a szövegen, így jobban átjön a hangulata. A megjegyzés rovatban kérhettek fotókat (specifikusan).
1. rész
Namas Te!
Az, hogy hogyan repültem Indiába, már egy külön történet. Két Burmába igyekvő fiatal mellé ültem a helsinkii járaton. Aranyosak, mosolygósak voltak, és itták a főiskoláról ejtett szavaim. Átszállva a bombayi gépre viszont egy beszélgetésre, helycserére okot adó embert nem láttam. Mögöttem két, a szürkeségtől depressziós és alkoholmámorban úszó finn csattogott magyaros hanglejtéssel és égette a lámpát, így a végén a karunát választottam a könyörgés helyett, hogy ugyan fejezzék már be... persze a végén mikor fekapcsolták központilag a villanyt, ők egyből behortyogtak, én meg magamban füstölögtem. Ennyit a tudat leigázásának hatalmáról…
Érkezéskor pont olyan volt India, amilyennek mindenki jósolta – nem olyan, mint amilyennek várod. Lepukkant, hideg, sötét. Persze hozzáadódik, hogy akkor már 24 órája nem aludtam, plusz az időeltolódás, légnyomás- és nyelvi különbség. A szerencse viszont mindenhol kézzelfoghatóan kísért, remélem nem fog elhagyni (bár akkor is mi van…). Mindig mindenhol minden egyből jött, a reptéren az információnál a fickó egyből ajánlotta, hogy bárkit felhív, mindenhol mintha a fehér bőröm nyitott volna kapukat, néha az az érzésem, még útlevél sem kellene. Persze ez csak a felszín, de erről majd később.
Sarang, az indiai barátom pontosan érkezett, elmentünk a volt albérletébe, amit a barátja most árul, és ott fel volt ajánlva a lehetőség, hogy aludjak, de képtelen voltam, így aztán miután a barátai által frissen főzött sabjíval, és valami fura édes-sós nem-is-tudom-mivel, mindenféle keksszel és majd fél liter Sarang-féle cshájjal teletömtek, elindultunk Lonavalába. Alig vártam, hogy ott legyek, ez egy hegyi falucska, kevésbé zajos, biztonságosabb, jobb a levegő, és így nincs félbevágva a nap sem.
Útközben Abhishek, a sofőr macsósan rángatta a kormányt, az elé kerülő gyalogosokat ledudálta az útról, és maráthíul beszélgetett Saranggal. Néha el-elkaptam egy szót, és rákérdeztem, azt jelenti-e, amire gondolok, a választ tudhatjátok. Ja. Megérte 3 évig szanszkritot tanulni.
Írok egy kicsit a hangokról és a színekről, később már úgyis az események fogják elárasztani a sorokat… hihetetlenül periodikusan és erős hullámokban érkeznek a különböző madárhangok, dudák, gyereksikolyok és mindenféle csengő- és kolomphangok. A levegő tele van vibrálással, és minden teljesen máshogy érzékelhető. Itt megérti az ember az összes tanítás kialakulását, minden kézzelfogható és mégis minden bizonytalan.
Csak egy példa – Lonavalában néha van áram, néha nincs. Az időpontok meg vannak adva, és mindenki a falon lógó kis táblázathoz igyekszik igazítani a napját. Az internet hasonlóan vacakol. Ha vizsgaidőszak van, és a diákoknak tanulniuk kellene az érettségire, akkor egy generátorral világított közös teremben gyűlnek össze, vagy a könyvtárban, hogy tudjanak tanulni. Meg is illetődtem, mikor megkérdezték, hogy hol tanulok, otthon-e…
Az út mentén ahol jöttünk 4 baleset volt és egy sziklaomlás a másik sávban… mmm. De ez itt normális. Az ember úgy helyreteszi, hogy van a karma, aztán van ő. Persze nem mondom, hogy nincs választási lehetősége a döntéseiben, de valahogy másról szól, mint nálunk.
Az első majmot és az első tehenet is az út menti bozótban láttam, Mumbai annyira koszos, hogy ott azért majmok nem laknak… Ja!! A kedvencem az a beszélő dudálás. Rendesen egész mondatokat kommunikálnak egymással a sofőrök, vagy kedvenc betétdalaik ritmusában, és a dudát használják sebváltó helyett is. Egy kanyarba például mindig úgy mennek be, még nem látják mi van ott, de jobb, ha kitér előlük… közben olyan mint a dodzsem: gyorsítanak amíg nem jön a következő fekvőrendőr, akkor befékeznek, szóval ilyen kis araszolgatós módon. A balesetveszély egyébként kb akkora mint otthon, mármint az életveszély. Mert ha többször is állnak fejre, nem mentek nagy sebességgel a rossz utak miatt, és így nem történik sérülés. A gyalogosokra dudálnak, de azok soha nem mennek arrébb, csak tudják, hogy most jobb, ha nem ugrálnak. Ha szűk a hely, akkor seperc alatt lekommunikálják, hogy ki mehet tovább, és egyébként nem igaz, hogy a legnagyobb autóké az elsőbbség. Nem egyszer elengedtek már minket a scooter-rel..
2. rész
Üdv mindenkinek!
Frankón nem akartam elhinni, de tegnap egyetlen lépéssel agyontapostam egy egeret.. szegényke át akart vágni, de rossz karmikus időben indult el. Azt hittem valami szivacsdarab, aztán sikkantottam egyet, mikor megláttam, hogy egér. Odajött S mamája, és Mukesh, a segéd, és kérdeztem tőlük, hogy kísérlethez használták-e az egeret. Mondták, hogy nem, csakúgy kintről jött. Annyira rossz volt végignézni ahogy kínlódik… egyszerűen összeroppant a koponyája… nem bírom felvenni azt a papucsom. Ők meg csak néztek, mintha egy falevél esett volna le a fáról..
Tegnap bolyongtunk egy csomót Púrvával a piacon, egyszerűen sehol nem árultak olyan hosszú petticoat-ot (alsószoknyát), ami jó lett volna az én magasságomhoz. Végül vettünk egyet, de nem azt fogom felvenni az esküvőre..
Annyira furcsa volt a vásárlás: amit otthon megyek-az-utcán-címmel könyvelek el, az itt bolyongok-az-út-szélén-a-semmiben. Rájöttem, hogy ez a furcsa – hiányzik az utcakép. Nincs járda. A boltok nem boltnak néznek ki. Gyakorlatilag meg sem tudom különböztetni az árust a bódétól és a bolttól. Persze vannak konstrukciók, amiknek egészen bolt kinézete van, meg Mumbaiban egy kicsit más, de itt semmi különbséget nem tudok (még) tenni a „jó-” és a „rossz” minőséget árulóktól. Legalábbis messziről. A többi érzékem azért kisegít.
Ja, amúgy a felsőbb kasztú indiai nőknek hihetetlen nagy hátsója van… elképesztő. Lehet, hogy azért, mert nem kényszerülnek nadrágot hordani, nem tudom, lehet, hogy genetikailag alakult így. Ok, hogy zabálnak, meg büszkék rá, hogy nem olyanok mint az utcai pálcikaemberkék, de azért.. hát nem tom. Engem zavarna, hogy nem férek el bizonyos helyeken. Ezzel ellentétben ha lemegyünk az utcára, vannak olyan emberek, akiknek a vádlija a karommal egyenlő (pedig az se retesz), és néha már zavarbaejtően véknyak a férfiak is. Egyszerűen olyanok, mint a papírlap… így nem nehéz halálos áldozatokat szednie egy-egy áradásnak vagy viharnak. Borzasztó.
Itt is jönnek már a szomszédok, bámulnak mint a vásári majmot. Eldöntöttem, hogy válogatni fogok a meghívások között, különben nem haladok a saját dolgaimmal, és nem tudok pihenni sem. A családdal is csak annyi kontaktot tartok, amennyit egészségesnek érzek. A franc fog állandóan pirulni, hogy nem érti őket. De azt hiszem ennek így kellett lennie. Így mindenkinek a valós arcát látom. Néha leírok egy-egy receptet, meg megtanulok egy-egy mondatot, de teljesen felesleges azt a látszatot adnom, hogy hű de mennyire be akarok vágódni, meg hogy majd mindent elfelejtek, ami az eddigi életem volt, és tősgyökeres maráthí papnévá válok...
Alapvetően nincs fogalmuk róla, hogy milyen szinteken történhetnek másként a dolgok. Már nem magyarázom, csak alkalmazkodom, néha ha értelmét látom, akkor elmondom, hogy nálunk hogyan szokták.
A fürdés például sarkalatos pont, mert habár reggel fürdőznek, a rituális voltát már elveszítette, és furcsállják, hogy én akkor fürdöm, amikor koszosnak érzem magam (nagyjából naponta kétszer). Anjali (S mamája) persze mondta, hogy nyugodtan csináljak mindent úgy, ahogy otthon, de azért azt hiszem nem nagyon tetszik neki ez a WC papíros-dolog. Ok, használnék én vizet szívesen, csak nincs kedvem egyelőre asszimilálódni az összes baktériumflórához. Emlékszem, mikor legelőször mostam kezet Mumbaiban, azt hittem, valami vicc, hogy úgy ragad a víz. Mintha belemostak volna egy adag orrváladékot. Vannak jobb helyek, ahol tisztítják a kézmosóvizet is (tetőn tárolt nagy tartályokkal párolják a vizet), ilyen az indori ház is, de azért ez nem általános.
Azért, hogy az indiai családmodellről is beszéljünk, ami igazán pozitív ebben az országban, írok erről, mert voltam olyan szerencsés, hogy belecsöppenhettem. Most ez külön rész, és lehet, hogy magyartalan lesz, mert kezdek felejteni :)
Szóval minden étkezésnél igyekeznek együtt enni, és hihetetlen mókásak, poénkodnak jobbra-balra. Hogy miről? Alapvető dolgokról, egymásról, mindenből tudnak viccet csinálni, és bebizonyult számomra, hogy igenis létezik még egészséges humor a világon. Soha nem bántják egymást, erre nagyon figyelnek. Persze itt is vannak családbeli ellentétek, főként nők-nők és férfiak-férfiak között.. és csakis akkor, ha valamelyik fél nem a dharma szerint él. Ha mindenki gyakorolja, akkor idillisztikus.
Ja, amúgy Sarang mamája a legszebb a világon az én mamámon kívül!!! Minden mozdulata olyan nőies, és habár nagyon mély hangja van, hihetetlen sok szeretet sugárzik belőle. A mosolya olyan, mintha az orrod elé lámpást tolnának a mínusz 20fokban.
A napi három fő étkezésnél a segítők és a háziasszony, akik készítik a kaját, van, hogy csak a segítők. Tegnapelőtt én is főztem, és megették, de csak azért, mert telenyomtam csípőspaprikával. Az indiai étel amúgy nem olyan fincsi, mint amilyet otthon kaptok a Bombay Expressben. Azok már europizált ízek. Itt rossz minőségű a víz, és mindennek savanykás-kesernyés íze van. Azért a tejtermékek, a joghurtok finomabbak… a kedvencem az amrakhanda (mangójoghurt-szerűség, néha olyan ízű, mint a krémtúró).
Meg persze van egy rakás nagyon finom zöldséges ételük, nem sorolom, majd otthon.
A család tehát – összetartó, kedvesek, figyelmesek egymással, nem rohannak agyeldobva mint mi… persze a szívük fel is adná a szolgálatot ilyen körülmények között.. alapvetően türelmesek, pont olyan segítőkészek mint nálunk a TKBFen, csak nincs mellé bölcsesség-körítés.. szóval egész élvezetes. Most már nagyon meg kéne tanulnom ezt a nyelvet, mert ez a legfőbb akadály.
Esküvő
23án volt, a hagyományos ceremóniáról lemaradtam, köszönhetően egy félreértésnek, Púrva azt mondta, hogy csak a füzéreket akasztgatják este 7-ig, aztán kiderült, hogy az összes védikus ceremónia, meg minden, ami miatt érdemes elmenni egy esküvőre, minden azelőtt volt. Csakhát őt ez nem érdekli… Így végül az esküvő utáni koktélpartira értünk oda, ami kb annyi volt, mint itthon egy fogadás, csak az emberek színe volt más. Amúgy mindenki kimért volt, és igyekezett magát minél fontosabbnak feltűntetni. A kaják jók voltak, de volt, amibe nem mertem belekóstolni. A végén odajött hozzám egy fickó, és áradozott Budapestről, és poénkodott hogy Buda meg Pest… szóval bizonygatta, hogy milyen jó érzés volt 20 éve nálunk járni… hát ha most jönne… amúgy aranyos volt, tényleg.
Az esküvőre szárit öltöttem. Alapvetően nem nehéz viselni, ha sikerül jól beredőzni és biztosan megtűzni, akkor kifejezetten kényelmes, és elegáns. Persze a dundi nők előnyben, rajtuk nem tekereg a szoknya… meg sajna nem sikerült megfelelő hosszú alsószoknyát venni, így néha beleakadtam a lábujjaimmal a redőkbe. (csakhogy érzékeltessem az adott problémát nőtársaimmal).
Viszont naponta van 2-3 lagzi, csináltam egész jó videókat az erkélyről.
Ujjain
Pár idősebb rokon meghívott egy egynapos kirándulásra Ujjainba. (Ahol rántják a parist, tudod, Körte :) és tök édesek voltak, mert végig mesélték angolul, hogy mi hogy. Olyan nagyon sajnálom, de néha erősen hatott rám a meleg és a fáradtság, és emiatt úgy éreztem, nem tudok elég kedves lenni…
Először felkeresték a régi házukat. Állatjó!!! Tiszta rom, de majd mutatok képet róla, esküszöm még lehet, hogy érdemes lenne megvenni és felújítani, olyan jó levegő van Ujjainban, hogyha kényszerítenének, nem venném zokon… Utána a mellé épült tündérszép dobozház legfelső emeletén meglátogattuk egy barátjukat, akivel együtt töltötték a gyerekkorukat. Húú.. Meglehetősen elit társaságba kerültem… állami tisztviselők, doktorok, bráhminok, szóval a felső kaszt.
Üldögéltünk a hűvös szobában, teát iszogattunk (aki nem járt a Brahma Café and Tea Museumban vagy Indiában, annak elmondom, hogy nem az angolok találmánya a tejes fekete-tea…) A múlton merengtek, fel-felpillantottak a falra akasztott színes képre, ami a ház régi képét mutatta… Márai regényt idéző hangulat uralkodott a szobában. Egyszerűen tudtam, mit éreznek. Hihetetlen élmény volt.
Utána beszélgettünk, a barátjuk emlegetett vmi régészt, de nem volt ismerős a neve, mondta, hogy bemutat majd legközelebb neki.
Egyébként balszerencsés eset történt a fiukkal, lebénult a fél oldalára egy autóbalesetben, és olyan szívszorongató volt látni a változást egyetlen szobában csupán félóra alatt: minden megváltozott, dobozházak uralják a várost, a fiatalok nem járnak a mandírokba, csak az idősek, autók puffognak, és az összes utódnak szembesülnie kell a környezetszennyezéssel. India megbetegedett, és saját magát képtelen kigyógyítani. Akárhová megyek, mindenhol ezt hallom a panditoktól. Egyébként a németeket tartják ők maguk is a legnagyobb indológusoknak…
A mandírokról majd írok külön, ha lesz időm.
A nap végén az invitáló családhoz visszaérve belebotlottam egy óriási családi vacsorába, ami egyébként a mindennapos élet része. Kb 25 ember egy nagy szobában, a felszolgálok kocsin tolják be a kaját, és ágyon, kanapén, mindenhol emberek ülnek és esznek. A gyerekzsivaly sajnos elmarad a bráhminoknál, ugyanis az állam nem támogatja a 2nél több gyerekes családokat, így csak ennyi gyermekük születik, és közöttük is van 6-8 év korkülönbség. Hát ja. Minden pont a fordítottja, mint nálunk.
Leírom még a tegnapi meg mai napot, sok újdonságot hozott. Elmentem a Saṃskrit Vidyālaya nevű egyetemre, és Dr Pandey-től kezdtem recitálni tanulni a śukla-yajurvedából. Nagyot ne várjatok, de videókat azért szorgosan készítek…
Igazából nem ez volt a nagy szám.. találkoztam egy 83 éves védikus professzorral, Madhav Kawathekarral, aki az ujjaini egyetem alapítója volt, Indira Gandhival dolgozott együtt, itt Indore-ban a Vidyálaya igazgatója volt. És nem ez a nagy szám, még nem is az, hogy könyvet ír a feketelyuk és a védák közötti összefüggésről; hanem az, hogy végre megértettem az egész rendszert. Össze-vissza ugrál, de rendszer van abban, amit mond. Végre értem, hogy mi miért van, egy csomó mindennek a mélyebb jelentését. És az egyetlen jelentést, amit valójában át akar adni ez a robusztus tudásanyagú civilizáció. Mindaz, amit megtanulunk, mindaz csak arra való, hogy kitöltsük az időt, hogy értékeket teremtsünk, hogy másokat segítsünk, hogy meg tudjuk adni az alapot a fiataloknak, hogy megérthessék a világot, és fejlődjenek, jobb emberekké váljanak. Értem a dharmát, ahogy van. Azt nem mondom, hogy megvilágosodtam, de végre értem, mi ez. Persze nem lehet elmagyarázni, szóval bocsesz, hogy így felcsigáztalak titeket, de talán nektek is lesz kedvetek ezután Indiába jönni.
A buddhizmusrol itt az az alapnezet, hogy nihilizmus, alapvetően fogalmuk sincs a tanításokról, de igazából aki ismeri mindkét rendszert – mint mondjuk Sarang, az úgy van vele, hogy tök mindegy, melyik, mindkettőben megtalálja a dharmát, és nem tesz különbségeket, az se zavarja, ha valaki fikázza valamelyik rendszert. Szerintem kevesen tudják otthon, hogy a buddhizmus a szánkja és a jóga terminusait rendszerezte újra, és nem sok újat adott. Abban a korban arra volt szükség és pont. Most meg arra van szükség, hogy mindenki lássa egymás rendszerét, és próbálja megérteni egymás kultúráját, tanulják egymás nyelvét, mert világméretű globális felmelegedés zajlik, és ha nem fejezik be a környezetszennyezést, nem lesz tere egymás fikázásának.
Istenhit vagy dákinik, röhögni azon, ahogy öltöztetik Krisnát, vagy elitélni a muszlimot a szélsőséges irányzatai miatt…
Elmondtam ezt Anjalinak, Sarang mamájának, hogy milyen nehéz néha megállni, hogy ne szóljak be egy indiai panditnak, amiért nem ismeri a függő-létezést és azt mondta, csak figyeljek, hallgassak, hagyjak mindent folyni a maga medrében.
Hát igen. Mindig ugyanoda jutok vissza, csak egyre nagyobb köröket teszek. Közben örülök, mert nagyon sokan olyan hírekkel szolgáltak, amik megörvendeztettek, és hitet adnak ebben a szennyezett Indiában, hogy a rosssz dolgok is elmúlnak előbb-utóbb. Szeretnék itt egy zöld és békés országot látni, embereket, akik végre felfogják, milyen értékesek a hagyományaik.
Legközelebb írok majd a naptárrendszerről meg az asztrológiáról is, ha lesz időm. Vagy csak a benyomásaimról...
végülis minek írjam le, aminek utána tudtok nézni a könyvtárban?
3. rész
Sziasztok!
A dolgok a lehető legjobban alakulnak, de sajnos nem sikerült 11-e előtt beszélnem a Bhandarkar Research Institute vezetőjével, és túl sok időt töltöttem Indore-ban, így nem tudtam tartani az eredeti tervet. Persze rengeteg tapasztalatot szereztem, és jó volt ottlenni.
Indore-ból vonattal jöttem vissza, életem egyik legjobb útja volt. Egy Franciaországban élő indiai szannyászin, egy bombayi programozó és egy aranyos mamika meg sógora társaságában utaztam. Maráthiul meg angolul beszéltem velük, de ezt a maráthit úgy kell érteni, hogy kb 3 mondatot váltogattam.. szóval igazából sehol nem járok ezzel a nyelvvel, de nem nagyon bánom. Sarangnak az az elképzelése, hogy hallás alapján megtanulom majd pár év alatt… persze említett a Teach Yourself Marathi könyvet is, csakhogy itt megtalalni egy könyvet még az otthoninál is nehezebb. Gyakorlatilag pár nap alatt mindent megvesznek az emberek… vagy nem aruljak...
Az előbb említett Mátáji neve Saraswati, rengeteget beszélgettünk, sokat segített kiegyensúlyozni az utazástól felkavarodott tudatom.. nagyon örült, hogy beszélhet végre franciául, én meg mostmár gyakorlatilag minden nyelven beszélek, ti Indore-ban rákényszerített a sors a 100%os nonverbális kommunikációra, tökmindegy mit mondanak, milyen nyelven, értem a szituációt. Remélem értitek… nem elszállós nyelvfitogtatásról van szó. Egyébként ez az ami nincs Indiában – okoskodás, akadékoskodás, ego, én, enyém, ide-nekem-most-de-máris… Remélem sikerül nektek is kijutni (érzitek majd fontosnak, hogy gyűjtsetek rá), mert ezután gyökeresen megváltozik az ember élete..
Sarasvatí gyakorlásból fakadó energiái áthatották az egész utat, minden szín élesebbé vált, eltűntek a belső loopok, és csak az áradó békét és nyugalmat éreztem, a pillanatot. Egész India olyan, hogy nem lehet elmondani. Sőt, mindenkinek mást mond, szóval még értelme sincs megpróbálni…
Érkezés után becsekkoltam a lakásba (Sarangnál vagyok reggel-este, napközben Parameshvari Maushinál, vagy dolgom intézendő, és nála is alszok 11 után).
Délután tovább Púnába. Először a Bhandarkar Institute-hoz mentem, és akkor kaptam 13ára időpontot. Egyébként nagyon szép karbantartott épület, még arra nem volt alkalmam, hogy szélesebben körüljárjam a témát, mivel is foglalkoznak, gyakorlatilag a topmost indiai kutatóintézet, szorosan kapcsolódik a Púnai Egyetemhez. Szeretnék minél jobb kapcsolatot kiépíteni velük, jó lenne, ha fejlődnénk már egy kicsit minden irányban… A Poone University hatalmas. Nem tudom mekkora a BHU (Benáreszi Egyetem), de tuti, hogy után a második legnagyobb campus a púnai… a szanszkrit intézetet viszonylag gyorsan megtaláltam, egy kis bhojana után megérkezett Prof. Kanchan Mande, a szakirányvezető, adatokat cseréltünk, aztán búcsúztam.
Az oktatás angolul folyik, de órák most pont nincsenek, mindenhol felvételi vizsgák zajlanak… BA szanszkritosoknak nem kell felvételi vizsgát tenni, de ennek még utánakérdezek, előfordulhat, hogy félreértettem…
Púnában nagyon otthon érzem magam, fiatalos, friss, zöld, modern, nyüzsgő, az emberek nem olyan merevek, érződik hogy egyetemváros. Innen Aurangabadba indultam tovább, Parameshvari bátyja foglalt helyet egy hostelben, és meg is látogattam a családjukat több alkalommal. Isteni a maráthí konyha!
Aurangabadból ellátogattam Ajantába és Ellorába is, ha sikerül épen hazaérkeznie a holmiimnak, akkor rengeteg fotót és DVDt is viszek. DE. Ez nem ugyanaz, mint megnézni. Egyszerűen elképesztően lenyűgözően kivételesen hihetetlen helyek.. Ajantá kb olyan lehetett, mint Völgyzugoly, de annál sokkal izgalmasabb hely… olyan arc- bőr- és ruhatípusok vannak ábrázolva a festményeken, hogy hihetetlen. Egy elveszett paradicsom.. kiszáradt. Mindkét helyen remek útitársakra akadtam – spanyol, amerikai, lengyel… etc. Rengeteg kontakt, az egyik személyvonaton egy orissai nővel vele is kontaktot cseréltem. Az összes találkozásnak van értelme, nincs olyan, hogy ne tanulnék valami újat, vagy ne ébrednék rá valamire, ami eddig is ott lebegett a szemem előtt, de képtelen voltam meglátni.
Aki itt szeretne letelepedni, annak nemigen fognak gondjai akadni barátok szerzésével.. persze az édes anyanyelv visszahúz.. de ez is megoldható, valszeg rengeteg magyar él itt.
A távolsági buszutak során bollywoodi filmeket néztem (Táre zamin pár, Jodhá Akbar ) vagy pufók istengyerekekről szóló rajzfilmeket – pl Hanumánt. Nagyon édi… A tipikus jelenetek ismétlődnek, Hanumán farkincája mindig kilibben véletlenül a gatyójából, a gonoszt mindig pörölyszerűen dobják el, muszklimutogatás, és a végén mindenki boldog.
Alapvetően sokkal boldogabb ország, csak félek, hogy ezt nem fogják tudni sokáig fenntartani. A legidiótább dolgokat lesik el a nyugattól, nagyon kevesen értik, hogy mi is lenne fontos. Akinek nyitott a szeme, az már most szelektál, újratölthető elemeket használ, és igyekszik minél vegyszermentesebben élni. Aki sok piperét használ, arról azt gondolják, hogy túl sokat költ és piperkőc. Cikinek számít. Viszont a vasútállomosákon és mindenhol van tv, mozi, kijelző, és egyre több szülő gondterhelt az oktatás miatt… azt nem fogták még fel a világon, hogy a legalapvetőbb munkahelyeket a környezetvédelemben kellene biztosítani, és ha pikpakk helyreállt a természet, és sikerült létrehozni egy olyan körforgást, ahol senki sem éhezik, nincs túlszaporodás és szennyezés, akkor…
Hát ez az, ami soha nem lesz.
Egyébként az megnyugtató számomra, hogy a főiskolán (tököböfö) gyakorlatilag elég sok ember van, aki érti a dharmát, és India szelleme ott lebeg a folyosókon… már nagyon várom, hogy találkozzak mindenkivel, és válaszolhassak a kérdésekre : )
Most pihenek pár napot, aztán meglátjuk hogy Benáresz vagy Bangalore… valoszinu hogy az utobbi.
Üdv,
Éva
4. rész
Vasarnap elmentunk a Borivali melletti kis szigetre, ahol India legnagyobb vidamparkja mellett epul a vilag legnagyobb pagodaja... es itt van az egyik vipassana-kozpont. Eddig is láttam, hogy sokan félreértelmezik a buddhizmust Indiában, de azt nem tudtam, hogy hogyan gyakorolnak, teljesen ledöbbentem… A következő megállapítások szigorúan szubjektívek, és csupán egy központra vonatkoznak, arra, ahogyan a legnagyobb (15milliós), és legszennyezettebb város szétszórt figyelmű lakói. Igatpuri állítólag nagyon hatásos, és Uttar Pradeshban egyértelműen élnek megvalósított szvámik. Tehat keretik eszerint ertelmezni..
Ülni nem tudnak, tehát kezdődik az egész a hátfájással, továbbá nem egy ember bebóbiskolt (habár ezt itt is megfigyelhettem), és alapvetően nem láttam azt a tekintetet, amit a fősulin jópár embernél észrevettem – a jelét annak hogy minimum egy-két percre meditatív állapotba merültek, vagy összpontosítani tudták a figyelmüket… Kellemes csalódás volt felismerni, hogy otthon van olyan szinten a meditációs gyakorlás, mint itt, sőt, most már nagyon várom, hogy újra eljuthassak Uszóra, habár a felgyülemlett tanulnivaló miatt lehet, hogy csak nyáron lesz rá alkalmam...
A központot öntörvényűen otthagytam, a páli nyelvet olyan csúnyán olvasta a kazettán beszélő bácsi, hogy néha rámtört egy-egy gyomorgörcs, továbbá se levegő, se pozitív energiák… átbandukoltam a Global-pagodába. Ott már egészen más volt a légkör. Azért írom le ezeket az élményeket, mert ez az egyetlen mód rá, hogy felajánljam, és talán ösztönzést ad majd a gyakorláshoz (vagy a puszta összpontosításhoz).
A világ legnagyobb sztúpájáról van szó, most készül, és emiatt ügyet sem vetnek rá, hogy ki megy be és ki, nincsenek ritualisztikus megnyilvánulások, kényszer-ceremóniák… Kívül markológépek csoszogtak hatalmas dörgéssel, kupacokban por mindenhol, mintha a sivatagban jártam volna. Belépve úgy éreztem magam, mintha az Animátrix elveszett házában lennék… galambok röpködtek keresztül-kasul, és egyszerűen sírhatnékom támadt, nem tudom. Olyan tiszta és világos volt minden, a hatalmas boltozat alatt minden egyes zörej sokáig visszhangzott, és kívül felerősödött a szél zúgása, ahogy fújta a homokot, beárnyékolta a bejáratot… éreztétek már úgy, hogy soha többé nincs kedvetek elhagyni egy helyet? Magáért az energiáért, amit ott találtok… Allítólag a boltozat zárókövében helyezték el Buddha ereklyéit, és lehet, hogy nem emiatt, lehet, hogy csak ennek a tudata adott valamiféle energiatöbbletet.
Később bejött pár théraváda szerzetes pár indiai társaságában, és recitálni kezdtek, ami messziről kántálásnak tűnt. Hihetetlen volt. Egyszerűen tökéletes és teljes. A szerzetes Ha nem unnám a fotózást folyton, akkor biztos lekameráztam volna… (Sorr, nagyon lusta vagyok fotózni, elveszi az örömét a látogatásoknak, ezért csak akkor veszem elő, amikor nagyon nagy késztetést érzek rá…) Leültem utána meditálni, de ahelyett, hogy a lélegzetem figyeltem volna, inkább kérdéseket tettem fel. Nem semmi élmény buddha állkapcsa alatt csücsülni… (vagy lábujjperce, ki tudja, nem mindegy?) mosolyogtam magamban, mert megint ugyanaz vált világossá számomra, ami eddig mindig. Megtaláltam otthoni meditációkban is, tai-chizés közben, swámik mellett, vagy a vonaton állva a bombayi öblöt figyelve. Egyébként tényleg fontos az upáya… annyifélék vagyunk… nekem például kifejezetten jót tenne egy tíznapos néma elvonulás egy fülledt-levegőjű, meleg, kényelmetlen helyen, napi egy étkezéssel…
Jartam Karlaban es Bhajaban is, most mar szinten az osszes maharastrai buddhista helyet meglatogattam. Fogalmazas nem menni, nem beszelni magyar... ja, es bocsesz, de Bhajaban nem csinaltam kepeket, mert a kameram elpakoltam elozoleg, viszont pont ezert volt olyan tokeletes szamomra... meditalgattam, setalgattam, a 40 fok is eleg kenyelmes tud lenni, ha felkeszulunk ra. Volt egy kisfiu, aki ujra vegig akart vezetni miutan mar lejottem a hegyrol.. inkabb kertem, hogy hozzon valami fuzetecsket, amiben vannak kepek, szoval a vegen mindenki boldog volt, (valszeg nem 30 rupi a helyieknek). A sztorit ezekrol a helyekrol majd a beszamoloban, oks?
Fura szokások:
Mikor utazunk, az emberek sussognak, pisszegnek, bárki, aki utat szeretne nyerni, elkezd sziszegni, mint egy kígyó… neha tenyleg olyan, mintha sok kigyo venne korul..
Frankon akadalyozott a testbeszed: Ha rázom a fejem, hogy nem, azt egyértelmű igennek veszik… az hm igen, az h-hm meg nem (ha, náhi) szóval még ez is pont fordítva van…
A reggeli muzli tele van chilivel, es mindenre rairjak, hogy egy kis chilivel meg finomabb, izesitsek izles szerint...
Takaritasnal a vegyszernek valami halál ganaj szaga van, nem is merem megkérdezni, mi van benne, ammónia, meg még valami nagyon titkos szer…
Indorban az egyik segito szokasa volt, hogy felfele mutogatott, mikozben magyarazott. Folyton neztem a plafont, hogy mi olyan erdekes, aztan Purva elarulta, hogy ez csak figyelemfelhivas, egyenlo nalunk a zart tenyer hasznalataval, nyomatekositas...
A varosi embereknek pont olyan nagy szam a tengerpart, a palmafak, es a kek viz, mint nekunk, azt hittem, olyan erzes, mint a Balaton nalunk, de nem. Es pont annyira nem tudjak megengedni maguknak...
Ja, es egy MA diploma itt kb 2milla, es a jobb iskolak mind fizetosek. Szoval ...
Akit erdekel, es tud angolul, viszek egy konyvet az indiai tevhitekrol.
Majd írok, pussz
É
Namas Te!
Az, hogy hogyan repültem Indiába, már egy külön történet. Két Burmába igyekvő fiatal mellé ültem a helsinkii járaton. Aranyosak, mosolygósak voltak, és itták a főiskoláról ejtett szavaim. Átszállva a bombayi gépre viszont egy beszélgetésre, helycserére okot adó embert nem láttam. Mögöttem két, a szürkeségtől depressziós és alkoholmámorban úszó finn csattogott magyaros hanglejtéssel és égette a lámpát, így a végén a karunát választottam a könyörgés helyett, hogy ugyan fejezzék már be... persze a végén mikor fekapcsolták központilag a villanyt, ők egyből behortyogtak, én meg magamban füstölögtem. Ennyit a tudat leigázásának hatalmáról…
Érkezéskor pont olyan volt India, amilyennek mindenki jósolta – nem olyan, mint amilyennek várod. Lepukkant, hideg, sötét. Persze hozzáadódik, hogy akkor már 24 órája nem aludtam, plusz az időeltolódás, légnyomás- és nyelvi különbség. A szerencse viszont mindenhol kézzelfoghatóan kísért, remélem nem fog elhagyni (bár akkor is mi van…). Mindig mindenhol minden egyből jött, a reptéren az információnál a fickó egyből ajánlotta, hogy bárkit felhív, mindenhol mintha a fehér bőröm nyitott volna kapukat, néha az az érzésem, még útlevél sem kellene. Persze ez csak a felszín, de erről majd később.
Sarang, az indiai barátom pontosan érkezett, elmentünk a volt albérletébe, amit a barátja most árul, és ott fel volt ajánlva a lehetőség, hogy aludjak, de képtelen voltam, így aztán miután a barátai által frissen főzött sabjíval, és valami fura édes-sós nem-is-tudom-mivel, mindenféle keksszel és majd fél liter Sarang-féle cshájjal teletömtek, elindultunk Lonavalába. Alig vártam, hogy ott legyek, ez egy hegyi falucska, kevésbé zajos, biztonságosabb, jobb a levegő, és így nincs félbevágva a nap sem.
Útközben Abhishek, a sofőr macsósan rángatta a kormányt, az elé kerülő gyalogosokat ledudálta az útról, és maráthíul beszélgetett Saranggal. Néha el-elkaptam egy szót, és rákérdeztem, azt jelenti-e, amire gondolok, a választ tudhatjátok. Ja. Megérte 3 évig szanszkritot tanulni.
Írok egy kicsit a hangokról és a színekről, később már úgyis az események fogják elárasztani a sorokat… hihetetlenül periodikusan és erős hullámokban érkeznek a különböző madárhangok, dudák, gyereksikolyok és mindenféle csengő- és kolomphangok. A levegő tele van vibrálással, és minden teljesen máshogy érzékelhető. Itt megérti az ember az összes tanítás kialakulását, minden kézzelfogható és mégis minden bizonytalan.
Csak egy példa – Lonavalában néha van áram, néha nincs. Az időpontok meg vannak adva, és mindenki a falon lógó kis táblázathoz igyekszik igazítani a napját. Az internet hasonlóan vacakol. Ha vizsgaidőszak van, és a diákoknak tanulniuk kellene az érettségire, akkor egy generátorral világított közös teremben gyűlnek össze, vagy a könyvtárban, hogy tudjanak tanulni. Meg is illetődtem, mikor megkérdezték, hogy hol tanulok, otthon-e…
Az út mentén ahol jöttünk 4 baleset volt és egy sziklaomlás a másik sávban… mmm. De ez itt normális. Az ember úgy helyreteszi, hogy van a karma, aztán van ő. Persze nem mondom, hogy nincs választási lehetősége a döntéseiben, de valahogy másról szól, mint nálunk.
Az első majmot és az első tehenet is az út menti bozótban láttam, Mumbai annyira koszos, hogy ott azért majmok nem laknak… Ja!! A kedvencem az a beszélő dudálás. Rendesen egész mondatokat kommunikálnak egymással a sofőrök, vagy kedvenc betétdalaik ritmusában, és a dudát használják sebváltó helyett is. Egy kanyarba például mindig úgy mennek be, még nem látják mi van ott, de jobb, ha kitér előlük… közben olyan mint a dodzsem: gyorsítanak amíg nem jön a következő fekvőrendőr, akkor befékeznek, szóval ilyen kis araszolgatós módon. A balesetveszély egyébként kb akkora mint otthon, mármint az életveszély. Mert ha többször is állnak fejre, nem mentek nagy sebességgel a rossz utak miatt, és így nem történik sérülés. A gyalogosokra dudálnak, de azok soha nem mennek arrébb, csak tudják, hogy most jobb, ha nem ugrálnak. Ha szűk a hely, akkor seperc alatt lekommunikálják, hogy ki mehet tovább, és egyébként nem igaz, hogy a legnagyobb autóké az elsőbbség. Nem egyszer elengedtek már minket a scooter-rel..
Lonavala egészen élhető hely, a szomszéd mawashinak be lettem mutatva, nagyon joviális, de azért jobbnak látok minél hamarabb maráthiul megtanulni… Alapvetően egyébként mindenki nyitott és kedves, nem okoz gondot soha senkinek egy kis vendéglátás, vagy ráérős csefely.
A szolgákat egy kicsit nehéz megszoknom, habár nagyon jó fejek, az egyikükkel szoktam néha főzögetni – csapatit meg mahárástrai dált már tudok készíteni. Nandának hívják, és rendkívül erős az oldalirányú fejmozgása. Ja, aki odisszizni akar, és nem megy neki ez a mozdulat, itt egy hét alatt megtanulja.
Kedden voltam először a Kaivalyadhamban (jógaintézet, ahol filozófiát és ájurvédikus terápiás módszereket is oktatnak, mindent ami a hagyomány része). Nagyon kellemes hely, kisebbfajta mennyország, sok külföldi diák lakja, mindenhonnan. Hihetetlen erőtér veszi körül. Rájössz, hogy csakis az intuíció adhat bármire is választ az életben, és még az is céltalan, mert igazából máyá az egész. De ez a kettősség átjárja egész Indiát – mindenki tudja, hogy mi a kulcs, de kevesen tudják megvalósítani.
Visszatérve a Kaivalyadhamra – á most épp egy tehenet űzünk el a vonat elől… - szóval bementem a boltba (nutrition-shop) a boltos egyből a szívébe zárt. Akárhol ha kiejtem, hogy szanszkritul tanulok, elájulnak. Azt persze nem sejtik, hogy nem vagyok valami nagy tudósa... (még). Találomra körbejártam pár részt, a fürdő-terápiát például – csípő, irányított, iszap, gőz, középkori fabódé, szauna, kissé fura múzeum / formaldehid szag, furcsa kérgesség. Furcsa szárazság. Tényleg időutazás.
A szanszkrit óra már elkezdődött, de nem akartam felhívni még jobban magamra a figyelmet, így ez még a jövő titka, hogy mikor látogatom meg, és milyennek találom majd. Kezdett egy kicsit melegem lenni, úgyhogy elindultam hazafelé. Felfogadtam egy riksást - mint az őrült, úgy vezetett, levegőt nem lehetett kapni a portól és a kipufogógáztól. Ezer helyen megkérdezte, hogy hol van a Svastik-Hospital, aztán véletlenül épp a ház előtt tett le. Egyből 15 rúpival többet fizettetett velem mint a helyiekkel, azóta mindennek megkérdem előre az árát Maushiéktól, és csak utána veszek bármit, mert kihasználják a külföldieket. Persze nem számítana, ha magát az árat nézem, viszont a helyiek nagyon helyesen érzik, hogy ha különbséget tesznek a külföldiek és a helyiek között az árban, akkor előbb-utóbb drágaság lesz, mivel a helyi árat egyszer csak elhagyják - ami nálunk is megfigyelhető az éttermekben.
Azóta visszamentem egyszer a Kaivalyadhamba, ahol reggel 7 kor és este 6.30kor tűzszertartás van, amely szakadatlan hagyomány nem tudják milyen régóta.
Jó lenne még tovább maradni, most már kezdem érteni, mit beszélnek körülöttem, és mindenki tanít a dászíktól kezdve a legmagasabb bráhminokig. Az egyik lány különösen aranyos – maráthiul kérdez valamit, azt Irávatí lefordítja, akkor megpróbálok maráthiul válaszolni, akkor Savitá válaszol, és utána angolul mondom, hogy most mit válaszoltam… vannak néha azért kavarok a nyelvvel, a netcaféban a netezés után magyarul kezdtem Irávatíhoz beszélni, és teljesen nem értettem, hogy most mit nem ért…
Egyébként a kedvenc italom a bivalytej lett, isteni fincsi íze van. Nem tudom mennyi a tejszín tartalma, de lehet vagy 4,5%. A fürdést kifejezetten élvezem, kedves gyerekkori emlékeket idéz, amikor még puciseggel pocsolhattunk szabadon. Ja. Jó rég volt.
Az egyik auntinál alszom egyébként – Maushi, ami az anyai nagynéni megnevezése, egyébként Parameshvari Damlának hívják. Nagyon megkedveltem, a lányát is, és a férje is aranyos, olyan kis drágák… ők kokanastha bráhminok, rendkívül műveltek, és mindketten vezetnek egy-egy kis üzletet, Maushinak tejboltja van, Masaji (vagy Babu) pedig valami elektronikai kereskedést vezet… a személyneve amúgy Kaustubh. Van egy púja, amit az evés előtt szoktunk mondani (lassan már én is tudom), és ez a kedvencem eddig, Annapúrnának szokták bemutatni. Ja, és jár a házhoz egy pap, aki minden reggel elvégzi a szokásos áldozatot, mert nekik nincs mindig idejük rá… a pújászobájuk nagyon édi. Amúgy egy átlagos maráthí bráhmin családban a legfőbb istenség Ganésa, Krisna, aztán jön Baby-Krisna, Annapúrna, az étel istennője, Szaraszvatí, és van egy sivalingam is, amely Sivát hivatott képviselni. Meg még egy két híres maráthí szent, néha jantrák, máshol Krisna és Rádha kettőse, szerencseszimbólumok. Friss virágokkal és füstölővel áldoznak, illetve néhol mécsesek is vannak olajjal.
A reggeli púja után jön a reggeli, aztán kezdik a napot, dolgoznak.
Reggel-este fürdenek egyébként, meg még néha amikor szükségét érzik. Az otthonokban egyébként tisztaság van – igaz csak bráhmin családoknál jártam – mivel mindennap takarítanak, sőt, naponta többször is, sőt, a vonatokon az ind wc-k tisztábbak, mint nálunk… de a vonatos angolwc-k ugyanolyan durvák...
Maushi boltjában zajlik a forgalom, a tehenek egész nap előtte vonulnak, tegnap annyira hangosan nevettünk, hogy három tehén megállt a bolt előtt, és bebámultak, de nagyon közvetlen tekintettel… és egyébként a kutyák is olyanok néha, hogy meg nem mondaná az ember, hogy mit értenek az emberi beszédből és mit nem. Kígyóval még szerencsére nem találkoztam.
A „falusiak” aranyosak: bejönnek tejért, lerakják a bicajt, a tejárus kutyája kioldalog, megjelöli, egyszerre cserél helyet a vevőkkel, azok meg lazán mennek tovább… azért írtam idézőjelben, mert 40.000-en laknak Lonavalában, de ez kis helynek számít…
Az újságban tegnap azt olvastam, hogy pici halak potyogtak az égből Keralában, mikor esett az eső. A tudósok szerint lehetséges, mivel a halak kibírják hosszabb ideig is egy esőfelhő belsejében mivel a kopoltyújuk érintkezik nedvességgel és a széláramlatok ha felkapnak egy-egy réteget a tenger tetejéről, akár napokig vihetik magukkal ezeket a kis halakat.
Találkoztam vmi furcsa ribancokkal a vonaton… Undorral néztek rájuk kísérőink, és nem is akartak róluk túl sokat beszélni. Inkább tűntek férfiaknak mint nőknek, és különös volt a viselkedésük. Kihívó gesztusaik és kéregető mozdulataik voltak, de ebben volt valami fenyegetés is...
Még egy érdekes jelenség - a kisfiúk és a kamaszok iszonyúan frusztráltak. Tördelik a kezüket, és onnan lehet látni, hogy valami vagy valaki tetszik nekik, hogy megmerevedik az egész testük, igyekeznek minél ártatlanabbnak tűnni, felvonják a szemöldöküket, ettől a szemük olyannyira elkerekedik, hogy kétszer akkora lesz.
...
Most indore-ban vagyok. Tegnap voltam Holcar palotajaban, meg a Nath-mandirban, ahol Sarangnak mar voltak spiritualis elmenyei.. nem csodalom, nagyon eros (nyugodt) hely az a mandir. Tettunk egy parigramat labmosas utan, meg meditaltunk egy kis ideig Pooval, aztan eles valtassal ettunk 1-1 pizzat az egyetlen shopping mallban a pizza Hutban... amugy alig varom hogy hosszabb idore johessek, mar elegem van a kezfertotlenitesekbol meg hogy nem ihatok csapvizet... legszivesebben ket marekkal ennem a koszt a foldrol, olyan idiota higienikus szerepbe kenyszerultem.. de a csalad megerto, habar par dolog elter. OOk reggel furdenek nem este..
Parag-Purva, az ikrek, jofejek. Sajna a csalad nem tartja a hagyomanyokat, apuka csillogó szemmel kerdezte hogy milyen volt naluk a kommunizmus... szegenyke pont ugy beleesett a csapdaba mint itt 1 csomo ember...
Kedden voltam először a Kaivalyadhamban (jógaintézet, ahol filozófiát és ájurvédikus terápiás módszereket is oktatnak, mindent ami a hagyomány része). Nagyon kellemes hely, kisebbfajta mennyország, sok külföldi diák lakja, mindenhonnan. Hihetetlen erőtér veszi körül. Rájössz, hogy csakis az intuíció adhat bármire is választ az életben, és még az is céltalan, mert igazából máyá az egész. De ez a kettősség átjárja egész Indiát – mindenki tudja, hogy mi a kulcs, de kevesen tudják megvalósítani.
Visszatérve a Kaivalyadhamra – á most épp egy tehenet űzünk el a vonat elől… - szóval bementem a boltba (nutrition-shop) a boltos egyből a szívébe zárt. Akárhol ha kiejtem, hogy szanszkritul tanulok, elájulnak. Azt persze nem sejtik, hogy nem vagyok valami nagy tudósa... (még). Találomra körbejártam pár részt, a fürdő-terápiát például – csípő, irányított, iszap, gőz, középkori fabódé, szauna, kissé fura múzeum / formaldehid szag, furcsa kérgesség. Furcsa szárazság. Tényleg időutazás.
A szanszkrit óra már elkezdődött, de nem akartam felhívni még jobban magamra a figyelmet, így ez még a jövő titka, hogy mikor látogatom meg, és milyennek találom majd. Kezdett egy kicsit melegem lenni, úgyhogy elindultam hazafelé. Felfogadtam egy riksást - mint az őrült, úgy vezetett, levegőt nem lehetett kapni a portól és a kipufogógáztól. Ezer helyen megkérdezte, hogy hol van a Svastik-Hospital, aztán véletlenül épp a ház előtt tett le. Egyből 15 rúpival többet fizettetett velem mint a helyiekkel, azóta mindennek megkérdem előre az árát Maushiéktól, és csak utána veszek bármit, mert kihasználják a külföldieket. Persze nem számítana, ha magát az árat nézem, viszont a helyiek nagyon helyesen érzik, hogy ha különbséget tesznek a külföldiek és a helyiek között az árban, akkor előbb-utóbb drágaság lesz, mivel a helyi árat egyszer csak elhagyják - ami nálunk is megfigyelhető az éttermekben.
Azóta visszamentem egyszer a Kaivalyadhamba, ahol reggel 7 kor és este 6.30kor tűzszertartás van, amely szakadatlan hagyomány nem tudják milyen régóta.
Jó lenne még tovább maradni, most már kezdem érteni, mit beszélnek körülöttem, és mindenki tanít a dászíktól kezdve a legmagasabb bráhminokig. Az egyik lány különösen aranyos – maráthiul kérdez valamit, azt Irávatí lefordítja, akkor megpróbálok maráthiul válaszolni, akkor Savitá válaszol, és utána angolul mondom, hogy most mit válaszoltam… vannak néha azért kavarok a nyelvvel, a netcaféban a netezés után magyarul kezdtem Irávatíhoz beszélni, és teljesen nem értettem, hogy most mit nem ért…
Egyébként a kedvenc italom a bivalytej lett, isteni fincsi íze van. Nem tudom mennyi a tejszín tartalma, de lehet vagy 4,5%. A fürdést kifejezetten élvezem, kedves gyerekkori emlékeket idéz, amikor még puciseggel pocsolhattunk szabadon. Ja. Jó rég volt.
Az egyik auntinál alszom egyébként – Maushi, ami az anyai nagynéni megnevezése, egyébként Parameshvari Damlának hívják. Nagyon megkedveltem, a lányát is, és a férje is aranyos, olyan kis drágák… ők kokanastha bráhminok, rendkívül műveltek, és mindketten vezetnek egy-egy kis üzletet, Maushinak tejboltja van, Masaji (vagy Babu) pedig valami elektronikai kereskedést vezet… a személyneve amúgy Kaustubh. Van egy púja, amit az evés előtt szoktunk mondani (lassan már én is tudom), és ez a kedvencem eddig, Annapúrnának szokták bemutatni. Ja, és jár a házhoz egy pap, aki minden reggel elvégzi a szokásos áldozatot, mert nekik nincs mindig idejük rá… a pújászobájuk nagyon édi. Amúgy egy átlagos maráthí bráhmin családban a legfőbb istenség Ganésa, Krisna, aztán jön Baby-Krisna, Annapúrna, az étel istennője, Szaraszvatí, és van egy sivalingam is, amely Sivát hivatott képviselni. Meg még egy két híres maráthí szent, néha jantrák, máshol Krisna és Rádha kettőse, szerencseszimbólumok. Friss virágokkal és füstölővel áldoznak, illetve néhol mécsesek is vannak olajjal.
A reggeli púja után jön a reggeli, aztán kezdik a napot, dolgoznak.
Reggel-este fürdenek egyébként, meg még néha amikor szükségét érzik. Az otthonokban egyébként tisztaság van – igaz csak bráhmin családoknál jártam – mivel mindennap takarítanak, sőt, naponta többször is, sőt, a vonatokon az ind wc-k tisztábbak, mint nálunk… de a vonatos angolwc-k ugyanolyan durvák...
Maushi boltjában zajlik a forgalom, a tehenek egész nap előtte vonulnak, tegnap annyira hangosan nevettünk, hogy három tehén megállt a bolt előtt, és bebámultak, de nagyon közvetlen tekintettel… és egyébként a kutyák is olyanok néha, hogy meg nem mondaná az ember, hogy mit értenek az emberi beszédből és mit nem. Kígyóval még szerencsére nem találkoztam.
A „falusiak” aranyosak: bejönnek tejért, lerakják a bicajt, a tejárus kutyája kioldalog, megjelöli, egyszerre cserél helyet a vevőkkel, azok meg lazán mennek tovább… azért írtam idézőjelben, mert 40.000-en laknak Lonavalában, de ez kis helynek számít…
Az újságban tegnap azt olvastam, hogy pici halak potyogtak az égből Keralában, mikor esett az eső. A tudósok szerint lehetséges, mivel a halak kibírják hosszabb ideig is egy esőfelhő belsejében mivel a kopoltyújuk érintkezik nedvességgel és a széláramlatok ha felkapnak egy-egy réteget a tenger tetejéről, akár napokig vihetik magukkal ezeket a kis halakat.
Találkoztam vmi furcsa ribancokkal a vonaton… Undorral néztek rájuk kísérőink, és nem is akartak róluk túl sokat beszélni. Inkább tűntek férfiaknak mint nőknek, és különös volt a viselkedésük. Kihívó gesztusaik és kéregető mozdulataik voltak, de ebben volt valami fenyegetés is...
Még egy érdekes jelenség - a kisfiúk és a kamaszok iszonyúan frusztráltak. Tördelik a kezüket, és onnan lehet látni, hogy valami vagy valaki tetszik nekik, hogy megmerevedik az egész testük, igyekeznek minél ártatlanabbnak tűnni, felvonják a szemöldöküket, ettől a szemük olyannyira elkerekedik, hogy kétszer akkora lesz.
...
Most indore-ban vagyok. Tegnap voltam Holcar palotajaban, meg a Nath-mandirban, ahol Sarangnak mar voltak spiritualis elmenyei.. nem csodalom, nagyon eros (nyugodt) hely az a mandir. Tettunk egy parigramat labmosas utan, meg meditaltunk egy kis ideig Pooval, aztan eles valtassal ettunk 1-1 pizzat az egyetlen shopping mallban a pizza Hutban... amugy alig varom hogy hosszabb idore johessek, mar elegem van a kezfertotlenitesekbol meg hogy nem ihatok csapvizet... legszivesebben ket marekkal ennem a koszt a foldrol, olyan idiota higienikus szerepbe kenyszerultem.. de a csalad megerto, habar par dolog elter. OOk reggel furdenek nem este..
Parag-Purva, az ikrek, jofejek. Sajna a csalad nem tartja a hagyomanyokat, apuka csillogó szemmel kerdezte hogy milyen volt naluk a kommunizmus... szegenyke pont ugy beleesett a csapdaba mint itt 1 csomo ember...
Amelyik barlangba bement, mindenhol recitalt valamit, hogy tesztelje a visszhangot...
A szigetre erve csalodottan figyeltem a tengert, ami fekete volt, es legkevesbe sem csabitott furdesre...
Punha bhetu!
A szigetre erve csalodottan figyeltem a tengert, ami fekete volt, es legkevesbe sem csabitott furdesre...
Punha bhetu!
2. rész
Üdv mindenkinek!
Frankón nem akartam elhinni, de tegnap egyetlen lépéssel agyontapostam egy egeret.. szegényke át akart vágni, de rossz karmikus időben indult el. Azt hittem valami szivacsdarab, aztán sikkantottam egyet, mikor megláttam, hogy egér. Odajött S mamája, és Mukesh, a segéd, és kérdeztem tőlük, hogy kísérlethez használták-e az egeret. Mondták, hogy nem, csakúgy kintről jött. Annyira rossz volt végignézni ahogy kínlódik… egyszerűen összeroppant a koponyája… nem bírom felvenni azt a papucsom. Ők meg csak néztek, mintha egy falevél esett volna le a fáról..
Tegnap bolyongtunk egy csomót Púrvával a piacon, egyszerűen sehol nem árultak olyan hosszú petticoat-ot (alsószoknyát), ami jó lett volna az én magasságomhoz. Végül vettünk egyet, de nem azt fogom felvenni az esküvőre..
Annyira furcsa volt a vásárlás: amit otthon megyek-az-utcán-címmel könyvelek el, az itt bolyongok-az-út-szélén-a-semmiben. Rájöttem, hogy ez a furcsa – hiányzik az utcakép. Nincs járda. A boltok nem boltnak néznek ki. Gyakorlatilag meg sem tudom különböztetni az árust a bódétól és a bolttól. Persze vannak konstrukciók, amiknek egészen bolt kinézete van, meg Mumbaiban egy kicsit más, de itt semmi különbséget nem tudok (még) tenni a „jó-” és a „rossz” minőséget árulóktól. Legalábbis messziről. A többi érzékem azért kisegít.
Ja, amúgy a felsőbb kasztú indiai nőknek hihetetlen nagy hátsója van… elképesztő. Lehet, hogy azért, mert nem kényszerülnek nadrágot hordani, nem tudom, lehet, hogy genetikailag alakult így. Ok, hogy zabálnak, meg büszkék rá, hogy nem olyanok mint az utcai pálcikaemberkék, de azért.. hát nem tom. Engem zavarna, hogy nem férek el bizonyos helyeken. Ezzel ellentétben ha lemegyünk az utcára, vannak olyan emberek, akiknek a vádlija a karommal egyenlő (pedig az se retesz), és néha már zavarbaejtően véknyak a férfiak is. Egyszerűen olyanok, mint a papírlap… így nem nehéz halálos áldozatokat szednie egy-egy áradásnak vagy viharnak. Borzasztó.
Itt is jönnek már a szomszédok, bámulnak mint a vásári majmot. Eldöntöttem, hogy válogatni fogok a meghívások között, különben nem haladok a saját dolgaimmal, és nem tudok pihenni sem. A családdal is csak annyi kontaktot tartok, amennyit egészségesnek érzek. A franc fog állandóan pirulni, hogy nem érti őket. De azt hiszem ennek így kellett lennie. Így mindenkinek a valós arcát látom. Néha leírok egy-egy receptet, meg megtanulok egy-egy mondatot, de teljesen felesleges azt a látszatot adnom, hogy hű de mennyire be akarok vágódni, meg hogy majd mindent elfelejtek, ami az eddigi életem volt, és tősgyökeres maráthí papnévá válok...
Alapvetően nincs fogalmuk róla, hogy milyen szinteken történhetnek másként a dolgok. Már nem magyarázom, csak alkalmazkodom, néha ha értelmét látom, akkor elmondom, hogy nálunk hogyan szokták.
A fürdés például sarkalatos pont, mert habár reggel fürdőznek, a rituális voltát már elveszítette, és furcsállják, hogy én akkor fürdöm, amikor koszosnak érzem magam (nagyjából naponta kétszer). Anjali (S mamája) persze mondta, hogy nyugodtan csináljak mindent úgy, ahogy otthon, de azért azt hiszem nem nagyon tetszik neki ez a WC papíros-dolog. Ok, használnék én vizet szívesen, csak nincs kedvem egyelőre asszimilálódni az összes baktériumflórához. Emlékszem, mikor legelőször mostam kezet Mumbaiban, azt hittem, valami vicc, hogy úgy ragad a víz. Mintha belemostak volna egy adag orrváladékot. Vannak jobb helyek, ahol tisztítják a kézmosóvizet is (tetőn tárolt nagy tartályokkal párolják a vizet), ilyen az indori ház is, de azért ez nem általános.
Azért, hogy az indiai családmodellről is beszéljünk, ami igazán pozitív ebben az országban, írok erről, mert voltam olyan szerencsés, hogy belecsöppenhettem. Most ez külön rész, és lehet, hogy magyartalan lesz, mert kezdek felejteni :)
Szóval minden étkezésnél igyekeznek együtt enni, és hihetetlen mókásak, poénkodnak jobbra-balra. Hogy miről? Alapvető dolgokról, egymásról, mindenből tudnak viccet csinálni, és bebizonyult számomra, hogy igenis létezik még egészséges humor a világon. Soha nem bántják egymást, erre nagyon figyelnek. Persze itt is vannak családbeli ellentétek, főként nők-nők és férfiak-férfiak között.. és csakis akkor, ha valamelyik fél nem a dharma szerint él. Ha mindenki gyakorolja, akkor idillisztikus.
Ja, amúgy Sarang mamája a legszebb a világon az én mamámon kívül!!! Minden mozdulata olyan nőies, és habár nagyon mély hangja van, hihetetlen sok szeretet sugárzik belőle. A mosolya olyan, mintha az orrod elé lámpást tolnának a mínusz 20fokban.
A napi három fő étkezésnél a segítők és a háziasszony, akik készítik a kaját, van, hogy csak a segítők. Tegnapelőtt én is főztem, és megették, de csak azért, mert telenyomtam csípőspaprikával. Az indiai étel amúgy nem olyan fincsi, mint amilyet otthon kaptok a Bombay Expressben. Azok már europizált ízek. Itt rossz minőségű a víz, és mindennek savanykás-kesernyés íze van. Azért a tejtermékek, a joghurtok finomabbak… a kedvencem az amrakhanda (mangójoghurt-szerűség, néha olyan ízű, mint a krémtúró).
Meg persze van egy rakás nagyon finom zöldséges ételük, nem sorolom, majd otthon.
A család tehát – összetartó, kedvesek, figyelmesek egymással, nem rohannak agyeldobva mint mi… persze a szívük fel is adná a szolgálatot ilyen körülmények között.. alapvetően türelmesek, pont olyan segítőkészek mint nálunk a TKBFen, csak nincs mellé bölcsesség-körítés.. szóval egész élvezetes. Most már nagyon meg kéne tanulnom ezt a nyelvet, mert ez a legfőbb akadály.
Esküvő
23án volt, a hagyományos ceremóniáról lemaradtam, köszönhetően egy félreértésnek, Púrva azt mondta, hogy csak a füzéreket akasztgatják este 7-ig, aztán kiderült, hogy az összes védikus ceremónia, meg minden, ami miatt érdemes elmenni egy esküvőre, minden azelőtt volt. Csakhát őt ez nem érdekli… Így végül az esküvő utáni koktélpartira értünk oda, ami kb annyi volt, mint itthon egy fogadás, csak az emberek színe volt más. Amúgy mindenki kimért volt, és igyekezett magát minél fontosabbnak feltűntetni. A kaják jók voltak, de volt, amibe nem mertem belekóstolni. A végén odajött hozzám egy fickó, és áradozott Budapestről, és poénkodott hogy Buda meg Pest… szóval bizonygatta, hogy milyen jó érzés volt 20 éve nálunk járni… hát ha most jönne… amúgy aranyos volt, tényleg.
Az esküvőre szárit öltöttem. Alapvetően nem nehéz viselni, ha sikerül jól beredőzni és biztosan megtűzni, akkor kifejezetten kényelmes, és elegáns. Persze a dundi nők előnyben, rajtuk nem tekereg a szoknya… meg sajna nem sikerült megfelelő hosszú alsószoknyát venni, így néha beleakadtam a lábujjaimmal a redőkbe. (csakhogy érzékeltessem az adott problémát nőtársaimmal).
Viszont naponta van 2-3 lagzi, csináltam egész jó videókat az erkélyről.
Ujjain
Pár idősebb rokon meghívott egy egynapos kirándulásra Ujjainba. (Ahol rántják a parist, tudod, Körte :) és tök édesek voltak, mert végig mesélték angolul, hogy mi hogy. Olyan nagyon sajnálom, de néha erősen hatott rám a meleg és a fáradtság, és emiatt úgy éreztem, nem tudok elég kedves lenni…
Először felkeresték a régi házukat. Állatjó!!! Tiszta rom, de majd mutatok képet róla, esküszöm még lehet, hogy érdemes lenne megvenni és felújítani, olyan jó levegő van Ujjainban, hogyha kényszerítenének, nem venném zokon… Utána a mellé épült tündérszép dobozház legfelső emeletén meglátogattuk egy barátjukat, akivel együtt töltötték a gyerekkorukat. Húú.. Meglehetősen elit társaságba kerültem… állami tisztviselők, doktorok, bráhminok, szóval a felső kaszt.
Üldögéltünk a hűvös szobában, teát iszogattunk (aki nem járt a Brahma Café and Tea Museumban vagy Indiában, annak elmondom, hogy nem az angolok találmánya a tejes fekete-tea…) A múlton merengtek, fel-felpillantottak a falra akasztott színes képre, ami a ház régi képét mutatta… Márai regényt idéző hangulat uralkodott a szobában. Egyszerűen tudtam, mit éreznek. Hihetetlen élmény volt.
Utána beszélgettünk, a barátjuk emlegetett vmi régészt, de nem volt ismerős a neve, mondta, hogy bemutat majd legközelebb neki.
Egyébként balszerencsés eset történt a fiukkal, lebénult a fél oldalára egy autóbalesetben, és olyan szívszorongató volt látni a változást egyetlen szobában csupán félóra alatt: minden megváltozott, dobozházak uralják a várost, a fiatalok nem járnak a mandírokba, csak az idősek, autók puffognak, és az összes utódnak szembesülnie kell a környezetszennyezéssel. India megbetegedett, és saját magát képtelen kigyógyítani. Akárhová megyek, mindenhol ezt hallom a panditoktól. Egyébként a németeket tartják ők maguk is a legnagyobb indológusoknak…
A mandírokról majd írok külön, ha lesz időm.
A nap végén az invitáló családhoz visszaérve belebotlottam egy óriási családi vacsorába, ami egyébként a mindennapos élet része. Kb 25 ember egy nagy szobában, a felszolgálok kocsin tolják be a kaját, és ágyon, kanapén, mindenhol emberek ülnek és esznek. A gyerekzsivaly sajnos elmarad a bráhminoknál, ugyanis az állam nem támogatja a 2nél több gyerekes családokat, így csak ennyi gyermekük születik, és közöttük is van 6-8 év korkülönbség. Hát ja. Minden pont a fordítottja, mint nálunk.
Leírom még a tegnapi meg mai napot, sok újdonságot hozott. Elmentem a Saṃskrit Vidyālaya nevű egyetemre, és Dr Pandey-től kezdtem recitálni tanulni a śukla-yajurvedából. Nagyot ne várjatok, de videókat azért szorgosan készítek…
Igazából nem ez volt a nagy szám.. találkoztam egy 83 éves védikus professzorral, Madhav Kawathekarral, aki az ujjaini egyetem alapítója volt, Indira Gandhival dolgozott együtt, itt Indore-ban a Vidyálaya igazgatója volt. És nem ez a nagy szám, még nem is az, hogy könyvet ír a feketelyuk és a védák közötti összefüggésről; hanem az, hogy végre megértettem az egész rendszert. Össze-vissza ugrál, de rendszer van abban, amit mond. Végre értem, hogy mi miért van, egy csomó mindennek a mélyebb jelentését. És az egyetlen jelentést, amit valójában át akar adni ez a robusztus tudásanyagú civilizáció. Mindaz, amit megtanulunk, mindaz csak arra való, hogy kitöltsük az időt, hogy értékeket teremtsünk, hogy másokat segítsünk, hogy meg tudjuk adni az alapot a fiataloknak, hogy megérthessék a világot, és fejlődjenek, jobb emberekké váljanak. Értem a dharmát, ahogy van. Azt nem mondom, hogy megvilágosodtam, de végre értem, mi ez. Persze nem lehet elmagyarázni, szóval bocsesz, hogy így felcsigáztalak titeket, de talán nektek is lesz kedvetek ezután Indiába jönni.
A buddhizmusrol itt az az alapnezet, hogy nihilizmus, alapvetően fogalmuk sincs a tanításokról, de igazából aki ismeri mindkét rendszert – mint mondjuk Sarang, az úgy van vele, hogy tök mindegy, melyik, mindkettőben megtalálja a dharmát, és nem tesz különbségeket, az se zavarja, ha valaki fikázza valamelyik rendszert. Szerintem kevesen tudják otthon, hogy a buddhizmus a szánkja és a jóga terminusait rendszerezte újra, és nem sok újat adott. Abban a korban arra volt szükség és pont. Most meg arra van szükség, hogy mindenki lássa egymás rendszerét, és próbálja megérteni egymás kultúráját, tanulják egymás nyelvét, mert világméretű globális felmelegedés zajlik, és ha nem fejezik be a környezetszennyezést, nem lesz tere egymás fikázásának.
Istenhit vagy dákinik, röhögni azon, ahogy öltöztetik Krisnát, vagy elitélni a muszlimot a szélsőséges irányzatai miatt…
Elmondtam ezt Anjalinak, Sarang mamájának, hogy milyen nehéz néha megállni, hogy ne szóljak be egy indiai panditnak, amiért nem ismeri a függő-létezést és azt mondta, csak figyeljek, hallgassak, hagyjak mindent folyni a maga medrében.
Hát igen. Mindig ugyanoda jutok vissza, csak egyre nagyobb köröket teszek. Közben örülök, mert nagyon sokan olyan hírekkel szolgáltak, amik megörvendeztettek, és hitet adnak ebben a szennyezett Indiában, hogy a rosssz dolgok is elmúlnak előbb-utóbb. Szeretnék itt egy zöld és békés országot látni, embereket, akik végre felfogják, milyen értékesek a hagyományaik.
Legközelebb írok majd a naptárrendszerről meg az asztrológiáról is, ha lesz időm. Vagy csak a benyomásaimról...
végülis minek írjam le, aminek utána tudtok nézni a könyvtárban?
3. rész
Sziasztok!
A dolgok a lehető legjobban alakulnak, de sajnos nem sikerült 11-e előtt beszélnem a Bhandarkar Research Institute vezetőjével, és túl sok időt töltöttem Indore-ban, így nem tudtam tartani az eredeti tervet. Persze rengeteg tapasztalatot szereztem, és jó volt ottlenni.
Indore-ból vonattal jöttem vissza, életem egyik legjobb útja volt. Egy Franciaországban élő indiai szannyászin, egy bombayi programozó és egy aranyos mamika meg sógora társaságában utaztam. Maráthiul meg angolul beszéltem velük, de ezt a maráthit úgy kell érteni, hogy kb 3 mondatot váltogattam.. szóval igazából sehol nem járok ezzel a nyelvvel, de nem nagyon bánom. Sarangnak az az elképzelése, hogy hallás alapján megtanulom majd pár év alatt… persze említett a Teach Yourself Marathi könyvet is, csakhogy itt megtalalni egy könyvet még az otthoninál is nehezebb. Gyakorlatilag pár nap alatt mindent megvesznek az emberek… vagy nem aruljak...
Az előbb említett Mátáji neve Saraswati, rengeteget beszélgettünk, sokat segített kiegyensúlyozni az utazástól felkavarodott tudatom.. nagyon örült, hogy beszélhet végre franciául, én meg mostmár gyakorlatilag minden nyelven beszélek, ti Indore-ban rákényszerített a sors a 100%os nonverbális kommunikációra, tökmindegy mit mondanak, milyen nyelven, értem a szituációt. Remélem értitek… nem elszállós nyelvfitogtatásról van szó. Egyébként ez az ami nincs Indiában – okoskodás, akadékoskodás, ego, én, enyém, ide-nekem-most-de-máris… Remélem sikerül nektek is kijutni (érzitek majd fontosnak, hogy gyűjtsetek rá), mert ezután gyökeresen megváltozik az ember élete..
Sarasvatí gyakorlásból fakadó energiái áthatották az egész utat, minden szín élesebbé vált, eltűntek a belső loopok, és csak az áradó békét és nyugalmat éreztem, a pillanatot. Egész India olyan, hogy nem lehet elmondani. Sőt, mindenkinek mást mond, szóval még értelme sincs megpróbálni…
Érkezés után becsekkoltam a lakásba (Sarangnál vagyok reggel-este, napközben Parameshvari Maushinál, vagy dolgom intézendő, és nála is alszok 11 után).
Délután tovább Púnába. Először a Bhandarkar Institute-hoz mentem, és akkor kaptam 13ára időpontot. Egyébként nagyon szép karbantartott épület, még arra nem volt alkalmam, hogy szélesebben körüljárjam a témát, mivel is foglalkoznak, gyakorlatilag a topmost indiai kutatóintézet, szorosan kapcsolódik a Púnai Egyetemhez. Szeretnék minél jobb kapcsolatot kiépíteni velük, jó lenne, ha fejlődnénk már egy kicsit minden irányban… A Poone University hatalmas. Nem tudom mekkora a BHU (Benáreszi Egyetem), de tuti, hogy után a második legnagyobb campus a púnai… a szanszkrit intézetet viszonylag gyorsan megtaláltam, egy kis bhojana után megérkezett Prof. Kanchan Mande, a szakirányvezető, adatokat cseréltünk, aztán búcsúztam.
Az oktatás angolul folyik, de órák most pont nincsenek, mindenhol felvételi vizsgák zajlanak… BA szanszkritosoknak nem kell felvételi vizsgát tenni, de ennek még utánakérdezek, előfordulhat, hogy félreértettem…
Púnában nagyon otthon érzem magam, fiatalos, friss, zöld, modern, nyüzsgő, az emberek nem olyan merevek, érződik hogy egyetemváros. Innen Aurangabadba indultam tovább, Parameshvari bátyja foglalt helyet egy hostelben, és meg is látogattam a családjukat több alkalommal. Isteni a maráthí konyha!
Aurangabadból ellátogattam Ajantába és Ellorába is, ha sikerül épen hazaérkeznie a holmiimnak, akkor rengeteg fotót és DVDt is viszek. DE. Ez nem ugyanaz, mint megnézni. Egyszerűen elképesztően lenyűgözően kivételesen hihetetlen helyek.. Ajantá kb olyan lehetett, mint Völgyzugoly, de annál sokkal izgalmasabb hely… olyan arc- bőr- és ruhatípusok vannak ábrázolva a festményeken, hogy hihetetlen. Egy elveszett paradicsom.. kiszáradt. Mindkét helyen remek útitársakra akadtam – spanyol, amerikai, lengyel… etc. Rengeteg kontakt, az egyik személyvonaton egy orissai nővel vele is kontaktot cseréltem. Az összes találkozásnak van értelme, nincs olyan, hogy ne tanulnék valami újat, vagy ne ébrednék rá valamire, ami eddig is ott lebegett a szemem előtt, de képtelen voltam meglátni.
Aki itt szeretne letelepedni, annak nemigen fognak gondjai akadni barátok szerzésével.. persze az édes anyanyelv visszahúz.. de ez is megoldható, valszeg rengeteg magyar él itt.
A távolsági buszutak során bollywoodi filmeket néztem (Táre zamin pár, Jodhá Akbar ) vagy pufók istengyerekekről szóló rajzfilmeket – pl Hanumánt. Nagyon édi… A tipikus jelenetek ismétlődnek, Hanumán farkincája mindig kilibben véletlenül a gatyójából, a gonoszt mindig pörölyszerűen dobják el, muszklimutogatás, és a végén mindenki boldog.
Alapvetően sokkal boldogabb ország, csak félek, hogy ezt nem fogják tudni sokáig fenntartani. A legidiótább dolgokat lesik el a nyugattól, nagyon kevesen értik, hogy mi is lenne fontos. Akinek nyitott a szeme, az már most szelektál, újratölthető elemeket használ, és igyekszik minél vegyszermentesebben élni. Aki sok piperét használ, arról azt gondolják, hogy túl sokat költ és piperkőc. Cikinek számít. Viszont a vasútállomosákon és mindenhol van tv, mozi, kijelző, és egyre több szülő gondterhelt az oktatás miatt… azt nem fogták még fel a világon, hogy a legalapvetőbb munkahelyeket a környezetvédelemben kellene biztosítani, és ha pikpakk helyreállt a természet, és sikerült létrehozni egy olyan körforgást, ahol senki sem éhezik, nincs túlszaporodás és szennyezés, akkor…
Hát ez az, ami soha nem lesz.
Egyébként az megnyugtató számomra, hogy a főiskolán (tököböfö) gyakorlatilag elég sok ember van, aki érti a dharmát, és India szelleme ott lebeg a folyosókon… már nagyon várom, hogy találkozzak mindenkivel, és válaszolhassak a kérdésekre : )
Most pihenek pár napot, aztán meglátjuk hogy Benáresz vagy Bangalore… valoszinu hogy az utobbi.
Üdv,
Éva
4. rész
Vasarnap elmentunk a Borivali melletti kis szigetre, ahol India legnagyobb vidamparkja mellett epul a vilag legnagyobb pagodaja... es itt van az egyik vipassana-kozpont. Eddig is láttam, hogy sokan félreértelmezik a buddhizmust Indiában, de azt nem tudtam, hogy hogyan gyakorolnak, teljesen ledöbbentem… A következő megállapítások szigorúan szubjektívek, és csupán egy központra vonatkoznak, arra, ahogyan a legnagyobb (15milliós), és legszennyezettebb város szétszórt figyelmű lakói. Igatpuri állítólag nagyon hatásos, és Uttar Pradeshban egyértelműen élnek megvalósított szvámik. Tehat keretik eszerint ertelmezni..
Ülni nem tudnak, tehát kezdődik az egész a hátfájással, továbbá nem egy ember bebóbiskolt (habár ezt itt is megfigyelhettem), és alapvetően nem láttam azt a tekintetet, amit a fősulin jópár embernél észrevettem – a jelét annak hogy minimum egy-két percre meditatív állapotba merültek, vagy összpontosítani tudták a figyelmüket… Kellemes csalódás volt felismerni, hogy otthon van olyan szinten a meditációs gyakorlás, mint itt, sőt, most már nagyon várom, hogy újra eljuthassak Uszóra, habár a felgyülemlett tanulnivaló miatt lehet, hogy csak nyáron lesz rá alkalmam...
A központot öntörvényűen otthagytam, a páli nyelvet olyan csúnyán olvasta a kazettán beszélő bácsi, hogy néha rámtört egy-egy gyomorgörcs, továbbá se levegő, se pozitív energiák… átbandukoltam a Global-pagodába. Ott már egészen más volt a légkör. Azért írom le ezeket az élményeket, mert ez az egyetlen mód rá, hogy felajánljam, és talán ösztönzést ad majd a gyakorláshoz (vagy a puszta összpontosításhoz).
A világ legnagyobb sztúpájáról van szó, most készül, és emiatt ügyet sem vetnek rá, hogy ki megy be és ki, nincsenek ritualisztikus megnyilvánulások, kényszer-ceremóniák… Kívül markológépek csoszogtak hatalmas dörgéssel, kupacokban por mindenhol, mintha a sivatagban jártam volna. Belépve úgy éreztem magam, mintha az Animátrix elveszett házában lennék… galambok röpködtek keresztül-kasul, és egyszerűen sírhatnékom támadt, nem tudom. Olyan tiszta és világos volt minden, a hatalmas boltozat alatt minden egyes zörej sokáig visszhangzott, és kívül felerősödött a szél zúgása, ahogy fújta a homokot, beárnyékolta a bejáratot… éreztétek már úgy, hogy soha többé nincs kedvetek elhagyni egy helyet? Magáért az energiáért, amit ott találtok… Allítólag a boltozat zárókövében helyezték el Buddha ereklyéit, és lehet, hogy nem emiatt, lehet, hogy csak ennek a tudata adott valamiféle energiatöbbletet.
Később bejött pár théraváda szerzetes pár indiai társaságában, és recitálni kezdtek, ami messziről kántálásnak tűnt. Hihetetlen volt. Egyszerűen tökéletes és teljes. A szerzetes Ha nem unnám a fotózást folyton, akkor biztos lekameráztam volna… (Sorr, nagyon lusta vagyok fotózni, elveszi az örömét a látogatásoknak, ezért csak akkor veszem elő, amikor nagyon nagy késztetést érzek rá…) Leültem utána meditálni, de ahelyett, hogy a lélegzetem figyeltem volna, inkább kérdéseket tettem fel. Nem semmi élmény buddha állkapcsa alatt csücsülni… (vagy lábujjperce, ki tudja, nem mindegy?) mosolyogtam magamban, mert megint ugyanaz vált világossá számomra, ami eddig mindig. Megtaláltam otthoni meditációkban is, tai-chizés közben, swámik mellett, vagy a vonaton állva a bombayi öblöt figyelve. Egyébként tényleg fontos az upáya… annyifélék vagyunk… nekem például kifejezetten jót tenne egy tíznapos néma elvonulás egy fülledt-levegőjű, meleg, kényelmetlen helyen, napi egy étkezéssel…
Jartam Karlaban es Bhajaban is, most mar szinten az osszes maharastrai buddhista helyet meglatogattam. Fogalmazas nem menni, nem beszelni magyar... ja, es bocsesz, de Bhajaban nem csinaltam kepeket, mert a kameram elpakoltam elozoleg, viszont pont ezert volt olyan tokeletes szamomra... meditalgattam, setalgattam, a 40 fok is eleg kenyelmes tud lenni, ha felkeszulunk ra. Volt egy kisfiu, aki ujra vegig akart vezetni miutan mar lejottem a hegyrol.. inkabb kertem, hogy hozzon valami fuzetecsket, amiben vannak kepek, szoval a vegen mindenki boldog volt, (valszeg nem 30 rupi a helyieknek). A sztorit ezekrol a helyekrol majd a beszamoloban, oks?
Fura szokások:
Mikor utazunk, az emberek sussognak, pisszegnek, bárki, aki utat szeretne nyerni, elkezd sziszegni, mint egy kígyó… neha tenyleg olyan, mintha sok kigyo venne korul..
Frankon akadalyozott a testbeszed: Ha rázom a fejem, hogy nem, azt egyértelmű igennek veszik… az hm igen, az h-hm meg nem (ha, náhi) szóval még ez is pont fordítva van…
A reggeli muzli tele van chilivel, es mindenre rairjak, hogy egy kis chilivel meg finomabb, izesitsek izles szerint...
Takaritasnal a vegyszernek valami halál ganaj szaga van, nem is merem megkérdezni, mi van benne, ammónia, meg még valami nagyon titkos szer…
Indorban az egyik segito szokasa volt, hogy felfele mutogatott, mikozben magyarazott. Folyton neztem a plafont, hogy mi olyan erdekes, aztan Purva elarulta, hogy ez csak figyelemfelhivas, egyenlo nalunk a zart tenyer hasznalataval, nyomatekositas...
A varosi embereknek pont olyan nagy szam a tengerpart, a palmafak, es a kek viz, mint nekunk, azt hittem, olyan erzes, mint a Balaton nalunk, de nem. Es pont annyira nem tudjak megengedni maguknak...
Ja, es egy MA diploma itt kb 2milla, es a jobb iskolak mind fizetosek. Szoval ...
Akit erdekel, es tud angolul, viszek egy konyvet az indiai tevhitekrol.
Majd írok, pussz
É
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése