Chennai

Habar lezajlott az elso nap, egy kis kesessel a megerkezesrol irnek, aztan hetente irok majd egy-egy beszamolot - gondolom ertitek, h nem a szemelyes marketingem miatt vagyok itt :) de errol majd kesobb, kipihenten, osszeszedetten.

Egóalázó volt az első nap Chennaiban. Nem voltam hajlandó taxit fizetni (mondván ne engem húzzanak le, mikor alapból ki vagyok fillérezve), így aztán a reptérről a vonatot és a buszt választottam. Az első száz méter meghozta az áttörést – a forróság, a fáradtság, a szagok, és a dög nehéz táska a hátamon – jó. Ok. Szent vagyok, mert élvezem. A vonaton rámtört a szegénység, de közben nem tudtam elnyomni a mosolyaimat, nagyon örültem, h végre indek között vagyok. A kis foghijas mosolyuk... :"D olyan edik... Erdekes lehettem kívülről. A buszról aztán le kellett mondani, esélytelen volt ennyi nehéz táskával a zsúfolt csúcsidőben, úgyhogy inkább riksát fogtam. Szokásos alkudozás, nemköszi, újriksás, és irány Mandaveli. Nehezen találtuk meg, naná, mert nem voltam elég szemfüles a sofőrt illetően: látnom kellett volna a szemében a merev kamut, mert nem is tudja hol a mandiram. Nem baj, megérkeztem. Elmondtam, h alig van pénzem szállásra, és vártam a reakciókat. Segítőkészek voltak, de azért egy fél óráig nem voltam benne biztos, h végig tudom csinálni. Érezzem magam hülyén, mert nem foglaltam le előre egy napi 200 dolláros szállást, és mertem venni a bátorságot, h kevés pénzzel érkezzek a harmadik világba? Egy két utcányira lévő pennyhouse-t találtunk (átmenet a hotel és az albérlet között, nagyon faya). Ment az alkudozás rendesen, de végülis azt hiszem mindketten jól jártunk. Csak durva, hogy az otthoni albérletem majdnem olcsóbb, mint ez itt... Viszont jár hozzá napi takarítás, ebéd, vacsora, tv (amit biztos nézni fogok), whatever.

A mellettem lakó lányok nagyon jófejek, és még holnap is találok embereket a kezdődő jógakurzuson. Az idő pompás – 22-25 fok van, bodorfelhős napsütés, tengeri szél. Nem Hawai, de majdnem :DD Az alvás volt az egogyilkosság főmerénylője – egy nappaliban dőltem le három párnás székre, mivel bedöglött a ventillátor, és 50 fok volt a tetőtéri szobámban. Aztán hezitáltam, h mi lesz, ha nem mukodik és persze kiderült h de van, csak a legócskábbat fogtam ki. Utána kimerészkedtem fotózni, és egyből láttam is egy holamfestést, aminél megkérdeztem a készítőt, hozzájárul-e egy videóhoz. Ahhoz képest, hogy egy hétmilliós városban vagyok, az emberek pontosan olyanok, mint Lonavalában – kedvesek, nyitottak, érdeklődőek – és még ők kapnak el sorra, h fotózzam őket. Ez érdekes nagyon, mert a régi képeimről hiányoztak az emberek, valami bennem is kinyílhatott, most már kanyar nélkül megállítom őket úton-útfélen (bár azért mindig tudom, hol a pénztárcám).

Elmentem egy közeli vega étterembe - a masala dosa tényleg isteni, a sambar szintén (a dul paradicsomos-aszalt gyantás változata). Kaptam mellé kávét is, mivel itt alapvetően nem teát, hanem kávét isznak – és termesztenek. Fizettem érte 225 Ft-ot.

A vacsorából bandázódás lett, úton-útfélen elkaptak, kb tizenhatféle tamil és kannada nevet kellett volna megjegyeznem, amiből bevallom, csak a Sántira emlékszem. De beindult a folyamat – van kedvem itt lenni, és pont olyan, amilyennek lennie kell. Igaz, csak utólag gondolkodtam el, h tehénsimogatás után nem biztos, h kézzel kéne ennem, dehát úgy tűnik Gomátá az áldását adta.

A pennyhouse tágas erkélyére nyílik a szobám, lent az utca a hatalmas fákkal, kellemes szél fújdogál. Megyek is aludni, nagy nap a holnapi: találkozom Patanjali leszármazottjával.